Hogy miért is akarok elválni

Karácsonytól egészen január 6-áig össze voltunk zárva. Mind lebetegedtünk, elég rendesen, ami azt illeti. Amikor már kicsit azt éreztük, hogy nem haldoklunk, és hogy le tudunk vezetni a férjem szüleihez, össze is szedtük magunkat meg a gyereket, és mentünk megpihenni pár napra. Férj szokás szerint sokat aludt és kivonta magát kvázi minden alól. Én is pihentem, amennyit tudtam, de voltak meredek történések, pl hogy Dani felköhögte magát éjjel, és nem volt hajlandó más karjában tartózkodni sírva-köhögve, csak az enyémben. Már az ügyeletet fontolgattuk, annyira fuldoklott szegénykém a köhögéstől. De mire eldönthettük volna, hogy elindulunk, szerencsére abbamaradt a roham. De persze apa ilyenkor is - látszólag hulla fáradtan - nyugodt szívvel fekszik le aludni, és hagy minket magunkra. Meg sem próbál segíteni. Tudom, ilyenkor anya kell, de lehet apa is jó lenne, ha nem nyugodna bele folyton az ilyen helyzetekbe. Mert lássuk be, érdekes, hogy csak anya mondhat esti mesét, csak anya adhat gyógypuszit, csak anya fürdetheti meg...

Anyósom ott volt és lesett minket, hogy vagyunk, innen is lélekben nagy köszönet érte. Ő nagyon a szívén viseli mindig Dani sorsát. Szeretik is  nagyon egymást. Papával is, de máshogy. Papa egy érdekes fazon. Nagyon kreatív kis játékokat ki tud találni, amivel elszórakoztatja Danit, de ollllyyyyat egetverő fasságokat is, hogy nem hiszed el! Olyanokat, amiket félsz, hogy elhisz a gyerek, mert baromság. Szerencsére ilyenkor anyósom mindig leoltja :D

Na de vissza a férjhez.

Azt gondoltam, hálás vagyok a január 6-áig tartó munkájáért, amit a családért megtett. Valahogy sikerült úgy átvészelnünk a betegen együtt töltött heteket, hogy a végére már egészen jól is szórakoztunk - mondjuk addigra meg is gyógyultunk. De amikor férj volt rottyon, én vittem a boltot, amikor meg én voltam rottyon, akkor ő. Más kérdés, hogy ez milyen arányban történhetett meg... És most, hogy szeretnék rendesen, pontról pontra, azaz napról napra visszaemlékezni arra az időszakra, azt veszem észre, hogy amúgy nem megy. De abban biztos vagyok, hogy szokásosan játszotta a nagy gyereket is, és egyszer, mikor kidőltem vagy 2 órára (nem fél- meg egy napra, ahogy ő szokott...) mondta is, hogy keljek fel... Én meg mondtam, hogy nem. Ejnye már. A mai nap is nem-et mondással tetőzött.

Az ilyen napok után mint a mai, mindig elővesz, hogy de, el akarok válni, és mindig újra megkérdezem magamtól, hogy mit is várok én ettől a kertes házba költözéstől még? Miért akarom magamat még évekig szívatni?

Hát, lehet, hogy mégsem akarom. Lehet hogy mégis csak én akarok Danival a kertesbe költözni.

Ma a férjem nem sokat tette bele a napba. Reggel elment boltba, addig Danival mi kirakóztunk (van vagy hat 15 darabosa, meg egy 22 db-os számos), ami mostanában az egyik sláger játékforma. Megdöbbentő sebességgel rakja már ki őket. Sőt, már 10-ig el tud számolni, és még csak két és fél éves... Ijesztően okosak ezek a mai kölykök...

Szóval elment reggeliért, aztán megreggeliztünk, ezután fürdetés, "hajmosás", körömvágás - fürdéshez ő engedi a vizet, de én vetköztetek, mosdatok, a körömvágás meg a férjemé - amit sokszor a fejemre is olvas, pedig ez, meg a fültisztítás az egyetlen állandó gyermekgondozási feladata.(!) Erre majd még visszatérek, mert azt hiszem, nem írtam róla.

Aztán fél 11 körül elment egy 45 percre, mert a ma esti koncertsorozatból az egyik zenekar kincskeresést szervez minden városban, ahol játszanak, és reménykedett benne, hogy megtalálja a pólót, amit elrejtettek (spoiler: elkésett). Persze mondtam én is, hogy menjen csak, aztán majd megoldom valahogy az ebédkészítést Danival, szerencsére a munka oroszlánrészét elvégeztem előző nap. Már csak répát kellett hámozni, beolajozni-fűszerezni, ls betenni a mirelit husikkal együtt sülni. Hát, azért ez Danival együtt nem is volt olyan egyszerű feladat. :D Igyekezett segíteni nekem, úgyhogy nagyon aranyos volt, de ebben a korban ez inkább még hátráltatás. :D De megcsináltuk. Férjnek csak egyetlen észrevétele volt, mégpedig hogy miért nincs a répa feldarabolva, mint a múltkor. (Cirip, cirip...) Mondtam neki, hogy baszki, megpucolni, meg a végeit levágni sem volt egyszerű (és, gondoltam magamban, kés?! Fog?!)! Nem, nem vágtam fel, bazdmeg. Örülj neki, hogy van mit enni....

Az ebéd, meg úgy minden itthoni evés komoly logisztikát követel tőlem, és ebbe az szokott beleférni, hogy ellátom/kiszolgálom Danit, sokszor felállva és ide-oda rohangálva, ami éppen még kell, és nincs kéznél - én meg gyorsan befalom a kaját. Férjnek annyi dolga van, hogy kiszedi és megeszi. És ez így megy, amióta Dani megvan. Megszoktam. Amikor betemet a gyerekgondozás, nincs időd egy idő után már olyanokon gondolkodni, hogy ez rendben van-e így, csak csinálod. Mert megszoktad. Na, most már, hogy Dani bölcsibe jár és van szusszanni való időm... Már gondolkodni is tudok megint. És szóvá is tettem neki, hogy amúgy ahelyett, hogy engem ugráltatsz, hogy maszatos a gyerek szája és meg kell törölni (felállni papírtörlőért), meg utána jaj, maszatos a gyerek keze (felállni még papírtörlőért), mondjuk TE MAGAD is megtehetnéd, hogy felállsz b+ papírtörlőért és megtörlöd, mikor látod, hogy 2 falat között én mindenképp ugrálok, mint valami udvari bolond! (Valami kifogás a válasz persze) Aztán én belezavarodok abba, hogy egyem-e akkor még meg a levesem, vagy hozzam Daninak a másodikat. És leolt, hogy ne gondoljam már meg magam ennyiszer, egyszer még oké, de aztán ne visszakozzak. De tudod, mondom (mostmár emelt hangon), SZERETNÉM befejezni a levesemet én is, de olyan érzésem is van, amin tudom, hogy változtatni kell, hogy rögtön ugranom kell, hogy hozzam a gyereknek a másodikat. Erről szeretnék leszokni. Tanuljon egy kis türelmet.

Reggel még megosztottam vele a gondolataimat, hogy pl szerintem nem jó az, amit már kurva régóta csinálunk, hogy elvonjuk a gyerek figyelmét valami játékkal, amig pelenkázzuk-öltöztetjük, most már ideje részt is vennie a folyamatban. Meg hogy ne beszéljünk úgy Dani jelenlétében, mintha nem lenne ott, mert már TÉNYLEG hallja, meg érti... És ez velem is sokszor megesik - figyeljünk erre oda.

Aztán elmentünk fél 1 fele csendes pihenőzni, hátha elaludna (a kisfiúnk és nem az apja!). De hát ez ma sem volt másképp. Dálután 3-kor jött ki a férj a hálóból, 4 körül meg már indult a koncertre. De azért a kettő között még volt kedve egy kis feszkóhoz:

Mivel ugye kvázi az egész napot én töltöttem a gyerekkel, mikor Dani ment az apjához, hogy ő is enne valamit, nem-et mondtam a kérésre, hogy megkenjem a zsömle felét vajjal, Ennyit bazmeg, gondoltam, most megtehetsz, az ebéd közbeni cirkusz miatt. Mikor a mosdóból visszatérve azt láttam, hogy még mindig nem ültek le, megkérdeztem, miért?

- Mert sajtot kell szeletelni neki - jött a fanyar, szemforgatós válasz.

- De mindeközben, miért nem ültök le?

Leültek. Majd miután Dani kijelentette az apja szendvicsét nézve, maga előtt egy negyed zsömlével, hogy:

- Abból kér!

Férj felcsattant:

- Ott van előtted! Szeretném most a szendvicsemet egyedül megenni! - majd kiviharzott a szobából.

Már másodszor jött ma fel bennem a gondolat: mekkora egy elkényeztetett gyerek ez bazdmeg...! És mindezt úgy, hogy egész nap alig foglalkozott a gyerekével! Néha adott neki inni, bocsánat... Mikor éppen ő volt a konyhapultnál...

És nem az a baj, hogy 1-1 ilyen nap előfordul, mindenkinek lehet fáradt, enervált napja... hanem az, hogy az elmúlt 2-3 hetünk minden estéje olyan volt, hogy kihúzta magát minden alól, ami alól csak lehetett. EZ a baj.

És mikor beszélek vele, hogy nem vagyunk jól, változtassunk, min változtassunk, a kapcsolatunk is semmilyen, mit tegyünk érte, mert mindenkinek jár a boldogság?... Váljunk-e el? Menjünk-e pár terápiára? Akkor mindig csak azzal jön, hogy ő fáradt meg nincs idő semmire...

Hát erre lehet hogy én már tényleg nem akarok építkezni. És lehet hogy kérem a kertest... Daninak meg nekem.