"Ne haragudj, de útba' vagy, magamért megyek!"

avagy

világmegváltó beszélgetések

Van olyan, amikor az ember annyira tele van mindennel az élete sok területén, hogy nehéz tisztán látni a felkavart állóvízben. Ez velem viszonylag gyakran megesik. :D Ahogy a napokban is.

Ilyenkor szoktam SOS találkát kérni kedvenc unokahúgomtól, akivel (legtöbbször) egy cigaretta kíséretében alapvetően is megváltjuk a világot, ám ilyen sürgős esetben a saját sorsunknak (sorsomnak) egyengetjük ki az összekuszált vonalait.

Két fő problémával mentem hozzá: az egyik a férjem, a másik természetesen Péter. Azt már korábban is olvashattátok, milyen heves érzelmi hullámvasútra ültem fel ezzel a fiúval - Péterrel. A férjemmel meg pont az az alapvető problémám, mennyire érzelemmentes a kapcsolatunk. Utóbbi esetben most nem ez volt a téma, ezt már megemésztettük korábban, hogy ez nem fog változni, hanem hogy a házfelújítás során ha szeretnénk igénybe venni az otthonfelújítási támogatást, az engem (minket) 5 évre a házhoz kötne - mindhármunknak legalább 5 évig oda kellene szóljon az állandó lakcímünk. Nos, ezzel csak az az egyetlen probléma, hogy a lakcím helyhez köti a gyerekemet, azaz ennyi ideig mindenképpen az ottani óvodába/iskolába kellene járnia. Azaz: helyhez kötne engem is. És én ezt már nem akarom. Nyilván itt a megoldás mindenképpen az, hogy beszélnem kell a férjemmel - akit ez sokkénkt fog érni, de mindegy... Egyszerűen nem jutottunk korábban sem egyről a kettőre magunkkal.

A másik az izgalmasabb téma. A szeretőm. Üzenetekben elkezdett arra célozgatni, hogy köztünk minden bizonnyal már szerelem feszül, és amikor én megerősítettem ezt a gondolatát, visszakozott. Valami ilyesmit vártam egyébként. Úgy tűnik nekem, mintha neki ez lenne a perverziója: magába bolondítja a szeretőit, hogy aztán fölényeskedve, ítélkezve baszhassa rájuk az ajtót - hiszen ő megmondta előre, hogy Petrával akar megöregedni, hogy közös lakást akarnak venni és végre összeköltözni. (Más kérdés, hogy hogyan fogja ezt az életvitelét így folytatni... De hát ez legyen az ő baja.)

Megnyugtatott, hogy nem történt katasztrófa - itt nincs háború, nincs új súlyos járvány, nem lopták el a kocsit... (Ja, bazdmeg, VELED nem is történt tragédia, nem a te mellkasod sajdul bele a fájdalomba napok óta... Nem a te érzéseiddel szórakozik valami érzéketlen tapló... Meg én pl egy kocsi ellopását nem élném meg tragédiaként, de mindegy.) Csupán vesznek egy lakást, ahova összeköltöznek PETRÁVAL. Na meg amúgy az új munkahely is para, alig marad majd szabad ideje... De hát ezt tudtuk előre, nem? De ne aggódjak, attól még lehetünk egyszer szeretők, vagy maradhatunk barátok... Tényleg? Hát milyen nagylelkű vagy, hogymarjamkiaszemed.

Annyira ledöbbentem ezen az egészen és annyira nem tudtam, mit és hogyan reagáljak, hogy ezt muszáj volt megbeszélnem Dittával. Tudtam, hogy ő józanul és tisztán le fogja szűrni a lényeget, és segít megírni egy olyan választ, amiben megőrizhetem a méltóságomat.

Ő egy szép kis monológban kifejtette, hogy 

1. Ne tartsunk fent egy olyan kapcsolatot, amiben nem tisztelnek

2. Egy életünk van, törekedjünk egy olyan életre, amiben jól érezzük magunkat és boldogok vagyunk (ez vonatkozik term. mindkét kapcsolatra). És emiatt önzőnek kell lennünk és magunkat helyezni előtérbe mások helyett.

Az Életet a Ki nevet a végénhez hasonlította, ahol le kell ütnünk a másik bábuját, ha úgy adódik, mert tovább akarunk haladni. Így fogalmazott:

"Ne haragudj, de útba' vagy, magamért megyek!"

Ezt azonnal le kellett írjam, nehogy elfelejtsem! :D Zseniális megfogalmazás!

Végül egy ilyen üzenetet küldtem el:

"Figyelj, én most rádöbbentem, hogy én ezt nem szeretném folytatni. Nem érzem azt, hogy ez jó nekem, és szeretném lezárni."

Mire a válasz: a napokban válaszolok bővebben, Puszi, jó éjt!

Tessék?! Puszi? Jó éjt? Hát édesanyád valaga, az. Nem ment át, hogy NEM VAGYOK MÁR KÍVÁNCSI RÁD? Kár. Pedig így van :)

Így nem fáj annyira. Mert tudom, hogy nem érdemelne meg engem.