Hullámzás

Hála a blogolásnak, felfedeztem a Péterrel való kapcsolatomban egy hullámzást. Valahogy úgy kell elképzelni tényleg, mint mikor a tengeren keletkezik egy nagy hullám - ahogy emelkedik a víz, az az édes várakozás időszaka, nem sokra a találkozástól. A találkozás maga, ahol tetőzik a hullám - ahol az érzékek és érzések a tetőfokára hágnak. Ez az extatikus állapot még akár napokkal utána is kitart. Majd jön a hanyatlás, amikor jön a túlagyalás: a "nem bírom elfogadni, hogy ez csak ennyi" meg a "hogyan lehetne úgy csinálni, hogy ne csak ennyi legyen?". Ilyenkor nehezen alszom el, mert ezeken jár az eszem. Ezeket sokszor magamban sem bírom tartani, és ezekből születnek a Péter felé kommunikált bizonytalan, frusztrált, dühös, sértődött gondolatok és szavak, amiket szerencsére ő jól le tud kezelni - meg már én is jobban, hogy nem kommunikálom őket azonnal, hanem hagyok időt magamnak a megnyugvásra. Aztán a hullám elcsendesedik, elsimul, Péterrel jól megegyezünk, hogy nem tudjuk mi lesz a jövőben, a jövővel, és élvezzük ki azt, ami van, és én megint a közepemben állok.

Remélem most, hogy már tisztában vagyok ezzel, könnyebb lesz, vagy egyenesen megváltoznak ezek a hullámok. Mert azért elég megterhelő megélni ezeket a nagy érzelmi amplitúdókat. Meg átrágni magunkat az érzelmeink kuszaságán, hogy aztán megállapítsuk, hogy nem tudunk/nem akarunk változtatni a jelenlegi helyzeten.

Talán idővel... Talán idővel más alapjaink lehetnek. De ha nem, az sem baj.

Nincs rossz út, vagy jó út; csak Út van.