Vannak napok, amikor minden flottul megy. Nincsenek nézeteltérések - vagy csak olyanok, amikre már legyintesz. Könnyű a gyereket irányba tenni - vagy ha nem is, azt azonnal elfelejted, miután felülkerekedtél az adott nehézségen. Nem szív le a nap teljesen, mert ott van a másik, aki szintén tesz energiát a napba - még ha nem is segít be a házimunkába, de legalább eljátszik a gyerekkel, és ez idő alatt te tudsz haladni a csodás házimunkával, és legalább nem este 10 után kell nekiállnod a mosogatnivalónak, vagy egy hétig rohasztani, mert egyszerűen nem jutsz oda.

Ezeken a napokon azt látod, hogy a másik is szívesen bohóckodik a kicsivel, és nincs rajta az a fásultság és megkeseredettség, amit annyira rettegsz viszontlátni az arcán, mert te is sokszor ezzel küzdesz.

Szeretem ezeket a napokat, mert ilyenkor könnyű elhinni, hogy az élet könnyű is lehet. És rettegem az olyan napokat, amikor a férjem levert, gyenge és ágynak esik. Félek ezektől, mert már azt érzem ki belőlük, hogy magamra vagyok hagyva. Félek ezektől, mert lehetetlen energiával bírni az otthoni teendőket, meg a pörgő 2+ évest egyedül. Nem véletlenül adtam bölcsődébe a drágát. Egyszerűen már nem bírom ezt csinálni. Minden. Egyes. Nap. Szünet, hétvége, szabadság nélkül. 37 éves vagyok. Nem olyan öreg, de azért már nem is friss és üde 20 éves. És nem is vagyok anyáink generációja, akik még mindent levettek arccal mert kibaszott hősök voltak (és tönkre is mentek benne).

Mióta Dani bölcsibe jár, és folyamatosan a vállalkozásomon vagy az ezzel kapcsolatos teendőkön dolgozom. Az utóbbi pár hétben már eljutottam oda, hogy egyik-másik nap tudtam pihenni nap közben 1-1 órát. A héten szerettünk volna férjjel eljutni oda, hogy a 3 nap szabadságból a mai napot kivegyük magunknak, amikor csak eszünk, döglünk és filmet nézünk egész nap. Nem volt ilyenre példa mióta Dani megszületett. Azaz majdnem 2 és fél éve. Ez azért ijesztő, ha belegondolunk. Mert nem gondozzuk kellőképp a kapcsolatunkat (amit én ugye tudok nagyon jól, csak férj nem látja). Természetesen ilyenkor kell Daninak is úgy lebetegednie, meg utána nekünk is, hogy ez ne jöjjön össze. :D (Amúgy még ne is szóljak semmit, mert egyelőre a kritikusabb időszakokat sikerült megúsznunk betegség nélkül Pl. Meg tudtam tartani 1 kivétellel az összes ingyenes promóciós masszázst, amit beterveztem - ez azért már valami! És az az egy is eljön ígérete szerint januárban.) De lehetséges, hogy nekünk már az univerzum szerint sem kell törni magunkat egymásért, azért kellett ennek most így lennie... 

Igen, több a jobb nap mostanában. És ennek természetesen nagyon örülök, ki ne örülne annak, hogy nem a pokolban kell töltenie az idejét?! De az a valami, azok az érzések már kihúnytak bennem, amik miatt anno "igent" mondtam, és amik miatt családot mertem alapítani. Mert már túl sokszor éreztem azt, hogy egyedül vagyok hagyva, és hogy egy cseléd vagyok, akinek a házimunka a saját DOLGA.

Szóval a mai jó nap volt. Az előző kettő nem. Szerdán férj hirtelen ágynak esett és egész nap feküdt. Én főzést terveztem, hogy legyen mit ennünk ugye, ha már nincs bölcsiben evés. És ezt úgy is meg kellett csinálnom, hogy a férjem semmit nem tett bele a napba. Nem tudott beletenni - ha igazságos akarok lenni. WC-re is alig volt ereje kimenni. De én komolyan nem tudom, hogy ezek ilyenkor pszichés vagy tényleg testi dolgok... Vagy mindkettő? Mindegy, a lényeg, hogy megint magamra maradtam. Tegnap a nap nagy részében már besegített, de az esti altatás megint az enyém lett. Mindkét nap éjfél előtt nem sokkal aludt el a Dani. Én meg már ilyenkor gusztustalanul türelmetlen vagyok, mondok olyan dolgokat, amiket bánok, meg elkáromkodom magam... De baszdmeg, amikor te is már romon vagy, meg még már beteg is, és semmi más vágyad nincs, mint hogy aludnál... Akkor még ott a 2 évesed, aki rajtad akar hadgyakorlatozni, ugrálni, rúgkapálni, pofánrúgni, meg -csapni, csak úgy heccből... Őszintén, te hogyan reagálnál? Hogyan reagálna bárki, aki nem egy szent(endrei barátom - mert ő tényleg az)?

Nem tudom, hogyan kellene jobban élni, de hosszú távon nem tudok maradni ebben az érzelmi sivárságban.